A legnehezebb év akkor jött, amikor a falut nagy szárazság sújtotta. A kutak kiszáradtak, a vetés elsárgult. A polgármester már a várostól kért segítséget, de hiába. Elza ekkor felment a hegy legmagasabb pontjára. Nem varázspálcát rázott, hanem leült a puszta földre, és énekelni kezdett. Egy régi, elfeledett dalt énekelt a földnek, a gyökereknek és a felhőknek. Harmadnapra megjött az eső, de Elza haja aznap reggelre teljesen megőszült – ez volt az ára a falujáért hozott áldozatnak.
Elza már ötévesen tudta, melyik gomba hoz álmot, és melyik virág szíve gyógyítja a sebeket. Míg a többi gyerek bújócskázott, ő a patakparton beszélgetett a békákkal. „Figyelj a víz szavára” – mondogatta neki a nagyanyja –, „mert a víz emlékszik mindenre, ami volt, és tudja mindazt, ami lesz.”
Íme egy rövid, hangulatos történet egy különleges életről: Az Erdőszéli Javasasszony
Az öreg Elza nem úgy volt boszorkány, ahogy a mesekönyvekben írják: nem ült seprűn, és nem volt bibircsók az orrán. Az ő „boszorkánysága” a kezeiben rejlett, meg abban a mély, ősi tudásban, amit még az ükanyjától örökölt a befőttesüvegek és szárított gyógynövények árnyékában.
